Payday loans
      ***  SZICÍLIA, március 13-20.  ***  LIJAK, Húsvét hétvége  ***  MONACO, biztonságtechnika - január 13-20.  ***                  ***   Tanfolyamkezdés   *** Fly Away előadássorozat 2017-18.   ***                          *** Fly Away Pirigliding - English *** Fly Away Paragliding - Deutsch *** 

Forgó Szilárd - siklóernyős cél-táv világcsúcstartó Simonics Péter - siklóernyős cél-táv világcsúcstartó
Napnyugta

a felhők felett   


- világcsúcsunk története


Simonics Péter 

világcsúcstartó, vezető oktató


Szépen, egyenletesen emelkedünk a felhő alatt. Ahogy felnézek látom, hogy szinte összeérnek a cumulusok. Legalább hat okta a felhőzet. Azt találgatom, hogy ennek itt, melyik oldala emelhet a legjobban. Megfigyeltem, hogy itt a trópusokon, általában a nap felőli oldal szokott jobban tartani. A felhő szélén örvénylő fényes foszlányok szinte mindig biztosan jelzik az élő, tehát működő felhőt és a termiket. Ahogy ezeken elmélkedem már be is suppliers viagra approach felhőzünk. Legalább 10m/s–al emelkedünk és a sebességünk olyan 400-500km/h.

Igen, ennyi. Ugyanis a VARIG 8737–es, Fortalezza - Rio de Janeiro járatán ülünk, immáron hazafelé. A repülőn az utasok éppen a szokásos felszállás utáni percek stresszét heverik ki. Ki falfehér arccal kapaszkodik a karfába, van olyan aki alvást színlel, és van olyan is, aki a felhőkön elmélkedik. Mindenféle emberek. De ezen a gépen utazik két siklóernyős is. Nem is akármilyenek. Két világcsúcstartó.

Az egyik talán igaziból alszik. Tátott száján és a naptól, széltől szétégett orrán felváltva, szuszogva veszi a levegőt. Elég nehéz négy hét áll mögötte.

A másik is elég fáradtan bambul ki az ablakon. Néha a füzete fölé görnyedve, dacára a gépet dobáló heves légáramlatoknak jegyzetelni próbál.

Az alvót Forgó Szilárdnak hívják.
A másik én vagyok.

Akkor reggel nem engedtem, hogy beleszóljanak a reggelimbe.
Hetek óta ugyanaz az a menü. Reggel 6-kor kelés, aztán be az autóba, közért, itt a Szisziék esznek valami kevéssé vonzó külsejű salgadót (sajttal vagy csirkehússal töltött sült tészta) aztán vissza a hotelbe. Meguntam.

Ma tejeskávét iszom, sajtos szendvicset készítek hagymával, zöldpaprikával. Ebből nem engedek. Ugyan megkutyáznak érte és a  Sziszi aprólékosan kifejti, hogy micsoda looser vagyok, hogy ilyen európai kaját eszem itt Brazíliában. Nem vitatkozom vele és mindnyájan nagyot nevetünk amikor emlékeztetem az imént, a közértben elfogyasztott pizzájára. Szerencsére Tamaskó Gabiban remek reggeliző partnerre lelek.

De ma reggel a szokásosnál is korábban keltünk. Pepót kísértük ki a Rodoviáriára. (buszpályaudvar) Hazamegy. Ahogy búcsúzóul kezet fogunk kicsit elszorul a torkom. Látom, Sziszi is egyik lábáról a másikra áll, ami nála a fokozódó zavar jele. Ahogy még egyszer visszanézünk, látjuk idétlenül begipszelt kezét. Félszegen mosolyog, de nem tudja leplezni a csalódottságot az arcán. Ő az igazi nagy vesztese ennek a vállalkozásnak. Neki egyenlőre befejeződött a repülés. De le a kalappal előtte, amiért ilyen felemelt fejjel viseli ezt az egészet.

Egymásra nézünk és Sziszi azt mondja:
"Nemá bazeg..."

Rossz érzés, hogy nem segíthettünk.
Egy héttel ezelőtt nem tudott velünk együtt elstartolni és kicsit később az erős szélben hátrasodródott. A rotor aztán elintézte a többit. Ha akkor nem egy Tasi Pepo ül a beülőben, akkor nemcsak egy csuklótöréssel végződik a kaland.

Nem tudtuk megvárni, mert a sokszor 40km-es szélben mi is elég szépen karcoltunk hátrafelé. Amíg tudtunk nulláztunk, de nem volt elég. Korán volt még és ilyenkor nehéz a kitekerés. Talán kíméletlenek ezek az íratlan szabályok, de itt nincs más megoldás. Ha valaki lemarad, annak egyedül kell megbirkóznia a nehézségekkel.
Sosem beszéltünk erről, de ezt mindannyian tudjuk. Ez nem haverság és nem önzés. Ez itt a túlélés első és legfontosabb szabálya.

Túl kell élnünk a start utáni erős szeles kitekerést, aztán az első, gyenge termikes 60km-t. Utána a Madalena és Monsenor Tabosa közötti dombos - sokszor felhőtlen - leszálló nélküli kritikus szakaszt. Át kell repülni a 130km-nél a hágót, azután jön a Cruzeta (elágazás) a hosszú siklásokkal és a porördögökkel, majd Nova Russas az utolsó nagyobb város. Aztán a várva várt plató a 200km-nél - itt kezdődik a végtelen bozótos - ahol csak a poros útra lehet leszállni, és végül meg is kell repülni a világcsúcsot.

Mégis nagyon rossz, mert elment egy jó barát, akinek tapasztalata nagyságrendeket javíthatott volna az esélyeinken. Hárman biztosan meg tudtuk volna csinálni. Ezért is rossz, mert ezt is doxycycline uses side effects jól tudjuk mind a hárman.

A búcsúzás ellenére jó a hangulatunk. Nem engedhetjük meg magunknak a melankóliát. Ma jó az idő is. Tegnap megjött Tamaskó Gabi. Azóta jókat mulatunk a beszólásain. Például azon, ahogyan kifejti milyen kommunikációs és financiális elképzelései vannak a távot követő hazajutást illetően.

De legbelül megint csak ott van, az a szűnni nem akaró nyomás, ami a napok múlásával egyre jobban ránk nehezedik. Meg kell repülni a világcsúcsot. Ezért jöttünk. Talán rajtunk kívül senki sem hisz benne. Egy középkategóriás DHV-2-es ernyővel - azon a helyen - ahol a startnál nem ritkák a 40km/h–ás befújások. És most már Pepo sincs. Ketten maradtunk.

De mi hiszünk benne és ez a legfontosabb. Elsősorban meg akarjuk mutatni magunknak. De még meg akarjuk mutatni mindenkinek, hogy ezekkel az ernyőkkel is lehet nagyot repülni. Felesleges bevállalni azt a sokkal nagyobb kockázatot, amit a versenyernyők és a nagy teljesítményű ernyők jelentenek. A pilóta tudása messze kompenzálhatja azt a kis különbséget, ami a középkategóriás és a versenyernyők teljesítménye között van. Főleg hátszélben.

Szóval mi hiszünk benne. Megvan a tapasztalatunk és az elmúlt évek alatt a prototípusokkal és versenyernyőkkel való nehéz és sokszor veszélyes repülések kemény iskolát járattak ki velünk. Emlékszem, hogy néhány éve a Krypton valamelyik protóját akkor láttam először, amikor valami verseny előtt kiterítettem a starthelyen. De végigcsináltuk ezeket az éveket és ez nyugalmat, biztonságot és hitet ad.

Velünk van még a négy alapelem is. A tér, az idő, az anyag és a mindezeket átszövő, végtelen és kimondhatatlan erő. Én hiszem - és olykor érzem is - ezeknek a földöntúli elemeknek, a világmindenséget betöltő hatalmát. Sziszi pedig - lévén mérnök - pontos és racionális számításokra alapozza sikerünket. Jól kiegészítjük egymást. Ehhez képest ritkán vitatkozunk - a repülésen. Egyébként most jut eszembe, hogy arról a 30 centavoról (kb. 20Ft) amit egyik reggel kért, ugyancsak kummant....

Szóval még csak reggel 8 óra de kis Fiatunkkal lendületesen kanyargunk a starthelyre vezető szerpentinen. Közben kíváncsian méregetjük a felhőket. Úgy tűnik ma több van mint az ezt megelőző napokban. Érdekesen alakul itt az idő a trópusokon. Sokszor már reggel 9-kor felhőutak barázdálják az eget. Aztán érdekes módón dél körül szépen, alattomosan eltűnnek.

Izgatottan készülődünk. Talán érezzük, hogy ez a nap más lesz mint a többi. Sietve írjuk meg a részletes távigazolókat. Gyors fényképezés és már kint is állunk a starthelyen. Tamaskó Gabit hiába bíizatjuk csak ímmel-ámmal készülődik. Már látjuk, nem fog elstartolni velünk. Talán kicsit sokkolja a szél és a Pepo keze.

Nekünk viszont indulnunk kell. Még negyed 10 sincs, amikor egy almulásban (szélerő csökkenés) elstartolok. A szél így is szinte kitép a starthelyről. Mintha egy katapultban ülnék. Előre alig megyek, de felfelé annál inkább. Rálépek a gyorsítóra, hogy kicsit előre jöjjek a hegytől. Így talán bele tudok fordulni az emelésbe. De nem is kell fordulni, mert folyamatosan 5-6m/s–al emelkedem. Egy kevéssé rázós pillanatban bekapcsolom a variómat és persze a barográfot, mert ki tudja. Közben látom Sziszi is „katapultált”. Remek. Mindketten a levegőben vagyunk és emelkedünk. Intek neki, hogy kapcsolja be a rádiót. Máris recsegve figyelmeztet, hogy ne felejtsek el fényképezni és bekapcsolni a barográfot. Ezekre mindennap közvetlenül a startot követően figyelmeztetjük egymást. Már a starthely mellett magasodó sziklacsúcs felett járunk. Ezen a hatalmas gránittömbön ragadozó madarak fészkelnek. Valamelyik nap, amikor az operatőrrel tandemeztünk még meg is támadott bennünket egy fészkét védő madár. Ezt a "veszélyhelyzetet" a megtámadott oldal felőli fék pumpálásával korrigáltam...

Most békésen ül a fészkén. Vijjogva kíván szerencsés utat - gondolom én. Mert ezt akarom gondolni.

A start utáni kitekerés az egyik legkritikusabb része az itteni repüléseknek. Hiába itt a jó emelés, ha elértük a felhőalapot - ami ilyenkor reggel jó esetben 1700-1800m körül szokott alakulni - még nem biztos hogy, el is indulhatunk, mert előfordul, hogy hátul még egyáltalán nincsenek felhők. Viszont ha erős a szél, már nem tudunk visszajönni a hegy elé, hogy kivárjuk a lejtőszélben a következő termiket. Hát nem egyszerű a feladat. Most is statistics megbeszéljük, csak a „tutiba” vetődünk bele. De úgy tűnik, ma segítenek az égiek. Szinte pillanatok alatt elérjük a felhőalapot és bár nem vagyunk valami magasan, mégis az elindulás mellett döntünk, mert hátul nagyon jól néz ki a felhőkép. Félóra előnyünk van a menetrendhez képest és ez nagyon jó eséllyel kecsegtet bennünket. Igen, ha nem is másodpercre, de percre pontosan megvannak a részidők, amelyeket nagyon szigorúan be is kell tartanunk. Volt olyan nap, amikor leszálltunk -illetve egészen pontosan - nem igazán küszködtünk az utolsó, talaj közeli termikkel, mert aznap már úgyis „elszálltunk" az idővel. De most erről egyelőre még szó sincsen.

Az első felhő szépen be is emel mindkettőnket. Mivel kb. egy magasságban vagyunk, rádión megbeszéljük ki hány fokra tart, hogy legalább 10 fokos eltéréssel  „felhőrepüljünk”.


Hát elindultunk. Eddig már hétszer vágtunk bele a nagy kalandba, úgyhogy ez a mai már szinte "rutin elindulásnak" számít. Mégsem múlik el a varázsa soha ezeknek a pillanatoknak. Amikor elindulunk - legyen az Brazília vagy a Nyikom - mindig vállaljuk az ismeretlen, távoli leszállót. Vállaljuk a repülés alatt előforduló kritikus helyzeteket, és bízunk magunkban, hogy meg is oldjuk ezeket. Elképzeljük és át is éljük az alattunk suhanó színek változó sorát, magunkba szívjuk az ismeretlen tájak illatát. Keressük és várjuk a harmadik, végtelen dimenzió minden kihívását. Ez a hívó szó, amely a távrepülésre csábít, áthallatszik minden falon. Hangos és ellenállhatatlan.

Szóval ma jól haladunk. Nem sokat beszélünk, mert mindenki tudja a dolgát. Az a taktika melyet az elmúlt évek alatt hol készakarva, hol csak véletlenül alkalmaztunk és csiszolgattunk, az elmúlt napokban nagyszerűen működött itt. Most már sokat beszélgetünk róla és egyre komolyabban próbáljuk fejleszteni. Alapja, hogy mindig a rosszabb pozícióban lévő pilóta vezet. Ő a kapitány. Az ő döntése számít és a másodpilóta fenntartás nélkül követi. Például egy felhő alá érve az egyik az első biztos, de esetleg gyenge termikben marad és ezt próbálja minél jobban kicentírozni. A másik átfésüli a környéket és ha erősebb emelést talál, akkor az előbbi pilóta is odamegy. Ha nem talál, akkor visszamegy oda ahol a másik pilóta - aki addig nem hagyja el az első termiket - még jelöli az emelést. Ezután cserélnek. Gyakran előfordul az is, hogy akár csak néhány tízméteres különbségen múlik, de egyikük nem emelkedik olyan intenzíven és akár el is veszítheti a termiket. Ilyenkor az alsó felszól a fentinek, hogy elveszítette az emelést és induljanak, mert ő már csak nullázik, vagy akár már süllyed is. Ekkor el kell indulni mindkettőnek. Minél magasabban vannak, annál jobban eltávolodhatnak egymástól és persze minél alacsonyabbra kerülnek, annál közelebb tartanak egymáshoz, nehogy esetleg a túl nagy távolság vagy az erős szél miatt az egyik ne érje el a másik által megtalált termiket. Persze előfordul, hogy valamilyen oknál fogva túl nagy távolság vagy magasság különbség alakul ki a két pilóta között. Ilyenkor, amikor a feladat sikerét kockáztatjuk sajnos nincs más megoldás, ott kell hagyni a társunkat és meg kell próbálni egyedül megrepülni a feladatot. Tudom, hogy ez nem hangzik túl barátságosan, de ilyenkor amikor a percek számítanak és úgy tűnik túlságosan nagy időveszteség bevárni a másikat, nincs más lehetőség, vagy egyikük sem repüli meg a feladatot. Még valami. Soha nem szabad a vezető pilóta döntését kritizálni. Sem akkor, sem később. Ez a garanciája szó szerint is a hosszútávú együtt repülésnek.


Tehát nem sokat beszélünk. A táv első részén a korábbi rossz tapasztalatokból okulva a kurzustól kissé balra, a már jól bevált útvonalon megyünk. Keserű árat fizettünk ezért a tapasztalatért. Az első nap nagy reményekkel, de annál kisebb távval szálltunk itt le egy faluban és hajtottuk az ernyőket a hihetetlen felhőutak alatt. Azóta nagy ívben elkerüljük ezt a részt. Amikor elérjük az első várost, Madalenát, ami kb. 70 km-re van treatment best price for propecia a starthelytől, rádión egyeztetünk. Még mindig jó a részidőnk. Egy-két fénykép, majd nekivágunk a második, talán legnehezebb szakasznak. Ezen a területen ugyan kisebb falvak tucatjai vannak, de mind csak amolyan „ötházas” falu. Sokhoz csak gyalogút vezet. Leszállók se nagyon vannak és ezek az okok érthetően nem teszik túl vonzóvá ezt a környéket. Ráadásul ide általában a déli órákban szoktunk érni, amikor sokszor egyszerűen eltűnnek a felhők. Tehát se felhő, se út, se leszálló. Hát kell ennél több kihívás?

Most is, a város után ugyan eléggé alacsonyan vagyunk, de sikerül viszonylag gyorsan kitekernünk. Bizony a felhők eltűntek. Kétségbeesetten bóklászunk, miközben gyorsan süllyedünk. Sziszi kicsit jobbra, én balra tartok. Próbálunk minél nagyobb területet átnézni. De semmi. Egy fényes felhőfoszlány csillan meg előttem. Hohó! Egy életem, egy halálom: bár már eléggé eljöttem a kurzustól, megpróbálom. Kis hinta-palinta, de meg is van a stabil 5-6-os lift. Sajnos Sziszi sok száz méterrel alattam és messze mellettem van, esély sincs rá, hogy ide jöjjön. Rossz érzés, mert Isten látja lelkem, szívesen adnék neki a „hat méteremből” legalább kettőt. Nocsak! Pattannak ki előttem a cumulusok.

Jóval kétezer méter felett, átlag hatvannal siklok a következő város, Monsenor Tabosa felé. Az már 120km. Sziszit látom iszonyú alacsonyan a dombok között, de már inkább alattuk. A fene egye meg! De hát nem tudok segíteni, mindössze abban bízhatok, hogy azért mégis csak egy világklasszis, vagy nem? Hát dehogynem!!! Már a sarka szinte földön van, amikor megemeli valami. Nem elég a szerencse, mert azzal kell is tudni valamit kezdeni. De hát ő tud. Kisvártatva hallom a rádióban amint néhány szóban megkönnyebbülten meséli el legutóbbi kalandjait. Most viszont én süllyedek elég derekasan. Sajnos most az sem vigasztal, ahogy látom Sziszi mögöttem stabilan emelkedik. Fordul a kocka.

Nem. Ez nem lenne igazságos, ha most lerohadnék. Elkeseredve nullázok valami buborékos vacakban. Sziszi már itt is van. Látja a küszködésem és erre tart segíteni. Végre itt van. Meg is találjuk a kafa kis 4-es liftet. Újból együtt vagyunk.

Hűha! Necces volt ez az utolsó 40km. De ez a nap más mint a többi. Sajnos mínusz 15 perc a részidőnk. Most látjuk csak igazán hasznát annak a félórás előnynek, amit reggel a korai indulással szereztünk. A bozóttüzek füstjei jól jelzik a termikeket. Bár az elmúlt óra egyedül repülése miatt nagyon lelassultunk, mégis bizakodunk, mert előttünk nagyon jól néz ki az idő. Újra felhők jelentek meg, méghozzá az izmosabb fajtából. Van köztük egy-kettő, ami már komoly tiszteletet parancsol. Megint egy kritikus szakaszhoz érkeztünk.

Ez a hágó. Bár nem túl magas és végül is kis kerülővel akár meg is lehet kerülni, mégis nehéz erőpróbája lehet a távnak. Megint csak az elmúlt napok tapasztalatát használva a hágó jobb oldali részét célozzuk meg. Egy hosszúra sikerült, már-már kedvünket szegő siklás után a helyi madarak, az urubók segítenek. Ezek a kb. holló nagyságú félig dögevő, félig ragadozó madarak minden esetben biztosan jelölik, egy adott területen a legjobb termiket és az ehhez tartozó körözés irányát. Ha ritkán rá is szedtek bennünket - hát a kivétel erősíti a főszabályt. Szóval most az urubókkal együtt szépen emelkedünk, majd egyik felhő alól a másikra repülve újból felcsillan előttünk a remény. Nem sokat beszélünk. Én két felhő között elintézem a kisdolgomat. Na nem csak úgy ám! Gumióvszer! „The best family planning” -hirdeti a csomagolás. Remélem a gyártók most az egyszer elnézik, hogy nem rendeltetésszerűen, de mindenképpen egy nemes cél érdekében használtam a terméküket.

Elérjük a Cruzetát. Kb. 140km-nél járunk. "Ügyesen" tartjuk a mínusz 15 perces részidőt. Előttünk felhőút, mi jó magasan vagyunk és azért egyre jobban bizakodunk. De hát akárhogy is, ez még csak a fele. Amikor elönt ez a felismerés, elképedek, hogy mire vállalkoztunk.

Erre most nincs idő.
Sziszi megy elől. Ahogy kényelmesen követem arra gondolok, hogy így hirtelen fel tudnék sorolni pár tucat pilótát, aki elég sokat adna ezért az idegenvezetésért.

Szép nagy termikeket tekerünk. Csak az erős liftekben állunk meg, mert különben kicsúszunk az időből. Most már felváltva vezetünk és ez nagyon jól működik. Látom, ahogy alattunk egy legalább 400-500m magas porördögöt dönt el a szél. Itt is mindenhol ég a bozót és a füstök előtt mindig meg is találjuk a termiket. Most a legjobb az idő. Jól is haladunk. Keveset beszélünk, mert csak egy cél lebeg egyre jobban a szemünk előtt. Most vagy soha.

Nova Russas. Az utolsó nagyobb város. 175km. A részidőnk javult egy kicsit. Fent vagyunk a felhőalapon, ami időközben már 2800m körülire emelkedett. Most már szinte biztos, hogy 200 felett repülünk - ami persze nagyon jó - de hát nem elég.

190km-nél járunk, amikor elvétek egy termiket. Sajnos kicsit túlmentem rajta, mert jobb emelést véltem előrébb, de nem volt. Mire visszaérek Sziszi már néhány száz méterrel  magasabban van. Jól le vagyok maradva. Idegesen kérdezgetem mennyivel emelkedik. De nem segít ez sem. Végül nagy nehezen elérem a felhőalapot. Megint fordul a kocka. Sziszi ugyan előttem van valamivel, de nagyon süllyed.

Húha! Nem is süllyed, hanem esik lefelé.
A mindenségit! Kicsit elfordulok és remélem, hogy a széteső felhő nap felőli oldala - ha nem is emel - de hátha jobban tart. Mellém állnak az égiek, akiket mostanában mintha többet emlegetnék. Utolérem Sziszit, de most én vagyok pár száz méterrel magasabban.

Rádiózunk, aztán nyomjuk a gyorsítót, mert messze még a vége.
281km. Pedro Segundo. Ez a cél. Meg kell csinálnunk. Csak most merem először hangosan kimondani. A rádión megint néhány szót váltunk. Van előttünk két felhő, mérlegeljük merre tartsunk. Megállapodunk abban is, hogy a legfontosabb: EGYÜTT MARADNI.

Aztán csak megyünk, megyünk a végtelen síkság felett. Nem látunk semmit a délutáni fényekből, a felhőutakból, a messze kéklő, bizarr, trópusi sziklaformákból, nem látunk semmit és senkit csak a GPS-t és variót. Nem nézzük a múltat és nem látjuk a jövőt. Most csak jelen létezik a számunkra és közös álmunk minden ígérete. Összeszorított fogakkal keressük a legjobb emelést és amit valaha tanultunk és tapasztaltunk a siklóernyőzésben, abban a sok száz órában és sok ezer kilométerben amit a levegőben töltöttünk, azt most mind belerakjuk ebbe a mostaniba. Szükség is van rá, mert az idő is repül velünk fényes sólyomszárnyon...

Elhagyjuk a 200km-nél lévő platót. Fél négy múlt. Még 80km. Elindul a verseny az idővel. Most viszont döntenünk kell. Ugyanis ha azt a végtelen bozótot átszelő utat követjük, amelyre mint egyetlen lehetőség le lehet szállni, akkor kerülnünk kell és így időt veszítünk. Ha viszont egyenesen a cél felé tartunk, akkor be kell vállalnunk azt az erdőt - amelybe ha beszállunk - akkor többnapi gyaloglást és talán az életünket is viagra online quick delivery kockáztatjuk. Ez nem túlzás mert ez a dzsungel nem amolyan „Matula bácsi" féle rekettyés. Ez a bozót áthatolhatatlan fal, amely nyilván nem hemzseg a kígyóktól és a mérges rovaroktól de, azt hallottam, láttak már errefelé ilyeneket...

Szóval a fő veszélye, hogy nincs víz. A magunknál hordott néhány liter ivóvíz pedig nem  elegendő többnapos, bozótirtással egybekötött gyaloglásra a 40 fokos melegben.

Ez hát a tét, amelyet mérlegelve gyorsan döntenünk kell. Valójában csak illendőségből gondolkodunk a biztonságosabb verzión. Aztán elindulunk nyílegyenesen az álmaink felé.

Érezzük, hogy nagyon végét járja a mai nap. Próbálunk magasan maradni, „hogy minél messzebb elsikoljunk, ha úgy adódna” - mondja Sziszi a rádióba.

Hát nem adódik úgy! A qrva életbe! - kiabálom a rádióba. Meg persze magamnak, meg a világnak, meg a Sziszinek. Rápillantok a GPS-re, meg az időre. 230km-nél járunk. Fél öt. Lassan megyünk, de hát hiába. Már késő van. Úgy kalkulálunk, hogy a végsiklásnál majd még húzunk egy pár percet az átlagon. Nem érdekel bennünket, hogy ez mindkettőnk új egyéni rekordja, egy dolog érdekel:

MEGCSINÁLNI

2500 méteren vagyunk. Innen jó messze ellátni. De akárhogy nézek nemhogy falut, még leszállót se nagyon látok. De nem is érdekel, csak egyetlen leszálló. Valahol Pedro II mellett, a világ összes többi leszállója most megszűnt létezni.

250km-nél járhatunk, amikor Sziszi valahogy kiesik az utolsó termikek egyikéből és most jócskán alattam van. Nem kell hozzá nagy ész, hogy kiszámoljuk, innen már tényleg beérhetünk, vagy csak nagyon kevésen fog múlni. Ezt az opciót persze alapból elvetjük. Nem hiszem, hogy egy 279km-es repülés után másnap újból nekivágnánk.

De most egyelőre én emelkedem, viszont Sziszi lemaradt. Majdnem elbőgöm magam, amikor felszól a rádión:

"Peti, nehogy most rám várj! Menj, mert így egyikünk sem fogja megcsinálni!"

De a sors igazságos. Alibizek még egy-két kört az emelésben, amikor azt látom, hogy Sziszi hátul beszáll a gyorsliftbe. Én már a felhő túloldalán vagyok és várok, mert látom érdemes. Beszólók, hogy jöjjön nyugodtan, mert tart az egész felhő. Rövidesen újból együtt vagyunk. Nem fér hozzá kétség, hogy ennek miért kell így lennie. Csalódásig bíznak bennünk a távrepülés cinkos istenei.

Úgy néz ki ez az utolsó siklás lesz. Még 26km. Azon gondolkodom mennyi 100km-emet  odaadnám bármelyik távomból ezért a 26-ért. Lélegzetvisszafojtva siklunk a cél felé. Még nem látjuk a várost, de tudjuk, hogy valahol már itt kell lennie előttünk. Kicsit jobbra sodródtunk a kurzustól ezért most félig oldalszélben tartunk rá a célra. Az órára pillantok. Mindjárt fél hat. Már nincsenek fények. A levegőből néztük végig a napnyugtát. Az árnyék és fény összemosódik. Valaki egy nagy ecsettel még utoljára bordóra keni a látóhatár szélén a felhőket. Úgy vélem, ez a jel, hogy ez a kép már kész. Csak nekünk kéne aláírni.

A földről valamilyen akácszerű virág bódító illatát hozzák az utolsó meleg buborékok. Hamarosan besötétedik.

Nem fogunk beérni. Bár én magasabban vagyok mint a Sziszi, de nekem sem adja ki. Kétségbeesetten állok meg egy 0.3 liftben, amikor az egyik körön észreveszem a lassan sötétségbe burkolózó várost. A házakat már, a fényeket pedig még nem lehet látni.

Látom, ahogy Sziszi elkeseredve elindul. Én is hiába tekerem ezt a gyenge liftet az erős oldalszélben, csak messzebb sodródok a céltól. Elindulok és megpróbálom a lehetetlent. Egy újabb emelés, ami beerősödik új reményt ad. Úgy számolok, hogy ha marad ilyen erős, akkor éppen beérhetek, ha nyerek pár száz métert. Végtelenül elkeserít, hogy Sziszi már elég alacsonyan van. Nem is merek belegondolni mi lesz, ha nem ér be. Nem tudok örülni annak sem, hogy az én emelésem már 2-2.5-re erősödik. Én már beérek. Egyszer csak egy ismerős hang szól a rádióba: "3 méter!!!!!"

- JJJJaaaaa!!!!
Ezt már én mondom amikor látom, hogy Sziszi spirálozik felfelé. Ő 1900m-en, én 2400-en szállok ki az emelésből. Ha nem kéne rátartani a célra innen simán meglenne a 300km.

De rátartunk. Mert a mi célunk most Pedro II. Még az oldalszél is elgyengült. Úgyhogy 47km/h-val siklok a cél felé. Még 3.8km. 1900m-en vagyok. Innen már nehéz lenne eltolni.

Egyszerre érünk a város nyugati része fölé. Valami ellenállhatatlan erő arra kényszerít, hogy mosolyogjak. Egyszer csak elindul bennem valami megnevezhetetlen megkönnyebbülés. Vége! Vége! Vége az álmatlan éjszakáknak, a stresszes startoknak, az idegesítő fejszámolásnak, a gyenge termikeknek - amelyeket ha talajközelben rossz felé tágítottuk - pár perc múlva csalódottan hajtottunk. Nincs többé FAI távigazoló, reménykedő e-mailek, tétlen várakozás. Nincs már semmi, mert MEGCSINÁLTUK.

Küszködöm a könnyeimmel, de boldogan üvöltöm a rádióba: "Sziszi!! B.. meg! Megcsináltuk!!!"

Olyan érzés kerít hatalmába, amit még nem éreztem. Persze, hiszen nem is repültem még világcsúcsot.

Eszembe jut egy csomó minden. A családom, a gyerekeim, akik most békésen alva nem is gondolják, hogy olyan dolgot csináltam, amiért nagyon sok mindent feláldoztam. Én soha nem büszkélkedhettem az Apámmal - mert bár az általa megivott bor mennyisége még nemzetközi mércével mérve is figyelemre méltó volt - mégsem volt világcsúcstartó.

Eszembe jut még Vas Csaba és Pepo is, ez a két igazi pilóta. Ők a társaink, akik bár most nincsenek itt, de ugyanígy megérdemelnék ezt a végsiklást, ezt a világcsúcsot, mert  szintén sokat adtak fel ezért és most itt lenne a helyük.

De hát  itt is  vannak velünk, mert ezt a repülést nem  ma, hanem az elmúlt évek alatt együtt csináltuk.

Most már a város túloldalán fényképezgetek. Lefotózom a templomot és néhány pillanatra eszembe jut a karácsonyra készülő Európa. A gyerekkorom éjféli miséi cikáznak át az agyamon. A szigorú arcú, szemüveges Miklós atya, akinek megrovó pisszenései csendet parancsoltak közöttünk a karzaton. A tömjénszag és a karácsonyi dalok, amelyeket a bátyáimmal vihogva, eltorzítva kántáltunk a templomból hazafelé jövet. Angela néni  templomkerti vendéglője a világító szemű hatalmas kályhával, ami mindig kinyitott az éjféli mise után, hogy a borgőzős családfők sietve pótolják a gyaloglás alatt elveszített maligánfokokat.

Aztán persze visszatérek Brazíliába, ide, Pedro II-ba.
Kicsit csodálkozva nézek körül. Ugyanis időben és térben igen messze jártam.
Még mindig magasan vagyok. Látom Sziszit, ahogy a városból nyugat felé kivezető út mellett egy mezőre leszáll. Most már tényleg semmi kétség. Valóban a világ egyik legjobb távrepülő pilótájával vagyok – immáron világcsúcstartó.

Sokan értetlenül állnak, amikor Szilárd a hosszú téli hónapok elbujdosása után előkerül és repül olyat, hogy csak néznek.
Persze ha a sok irigykedő kicsit utána számolna, hogy Sziszi egy évben átlag 2-3 ezer km-t repül, talán elismernék, hogy mi ezért tényleg sokat áldozunk.

Eszembe jut, hogy a 94’-es EB után etikai bizottság elé citáltak mint csapatvezetőt, mert Sziszi (a saját pénzén!!!) velünk együtt részt vett ezen a versenyen. Érdekes, hogy azóta ezek a top pilóták viszonylag keveset hallattak magukról. Az akkor volt... Fátylat rá!
Most pedig itt vagyunk.

Kicsit eljátszom a gondolattal, hogy ebben a szélben még innen is be lehetne próbálni a 300-at. Le is szólók Sziszinek.

Bíztat, hogy vágjak neki. Talán még sikerülne is. De inkább leszállok. Ezt együtt csináltuk és szeretnék vele végre kezet fogni a leszállóban. Húzok egy két csücsköset, hadd örüljön az aprónép, aki eleven gyűrűt fon Sziszi köré. Idáig hallatszik a csújjogatásuk.

Szépen, egyenletesen süllyedek. A felhők már majdnem mind eltűntek a fejem fölül. Legfeljebb egy okta maradt. Az is messze. Azt találgatom, meddig lehetne még fennmaradni. Aztán rájövök, hogy nem kell tovább. A süllyedésemmel fordítottan arányos a hangulatom.

Átcikáznak az agyamon a starthelyek, a leszállók, az a hosszú út, ami idáig vezetett. A sok ezer kilométerből már csak néhány méter van hátra.

Még utoljára kinyomom a gyorsítót. Aztán szépen egyenletesen repülök a világcsúcs felé.

Simonics Péter
2002 december